Vakká tett újságírók

Mit tehetünk, ha a környezetünkben valaki elveszítette a látását?
Évente hatezer felnőtt ember veszíti el Magyarországon a látását. Sokan úgy gondolják, hogy kész, vége, onnan nincs tovább. A Vakok Állami Intézetének segítői „megvakították” újságíróinkat, hogy megmutassák: dehogynem. – Anya nem láttad a tesicuccomat? – amikor ez a kérdés elhangzik, Tolnayné Csattos Márta nem tudja, sírjon vagy nevessen. Márta ugyanis nyolc évvel ezelőtt elveszítette a látását. A gyerekei viszont – ahogy ez más családban is lenni szokott– ma is rajta keresik eltűnt holmijukat. Joszt László 13 évesen vakult meg, ahogy fogalmaz „hármas koktélt” kapott súlyos szembetegségekből. Élete legszörnyűbb időszaka az a két hónap volt, amikor még a sarokig sem tudott elmenni.- Sokan viszolyognak a fehérbot használatától, úgy gondolják: „nehogy lássa a világ, hogy vak vagyok” – meséli. – Félnek, mert sebezhetővé válhatnak, potenciális célponttá. Nekem a fehérbot volt a célom, hogy tanuljam meg használni és senkitől ne függjek. A szabadság élményét adja nekem, oda megyek, ahova akarok, és akkor, amikor én akarok – mondja a harmincas éveiben járó férfi.

Barkácsolni vakon

Márta és Laci a Vakok Állami Intézetében ma olyan embereket segítenek, akik szintén elveszítették a látásukat. Évente hatezer ember vakul meg Magyarországon, közülük sokan úgy érzik, ezzel véget ér az életük, pedig nem, de az igaz, hogy teljesen újra kell tervezniük. Egy látónak nehéz elképzelni, hogyan is történhet ez, ezért is tartanak diákoknak, újságíróknak, családtagoknak „érzékenyítést”, amikor bekötött szemmel kell végrehajtani olyan feladatokat, amelyekről azt hiszik, azokat bekötött szemmel is megcsinálnánk.

A Heti Válasz Műhelyének újságíró hallgatói például késsel és villával esznek, hogy lássák, ez az egyszerű művelet is milyen nehézzé válik, ha nem látnak. Folyton a tányérba nyúlnak, hogy megtalálják a falatot. – Képzeljük közben, hogy egy étteremben vagyunk – oktatja őket Joszt László. – Szeretnénk, ha a szomszéd asztalnál valaki a tányérjában folyton matatna, és még a hónalja alatt is étel lenne? – kérdezi.


Tolnayné Csattos Márta és Joszt László is vakok elemi rehabilitációjával foglalkozik. Márta volt ennek egyik magyarországi úttörője, egyetemi hallgatóként őt küldték ki Angolába, amikor évtizedekkel ezelőtt az afrikai ország segítséget kért Magyarországtól két háborúban megsérült személy rehabilitációjához. A módszereket azután továbbfejlesztették, s ma látásukat felnőttkorban elvesztőknek tanítják meg a számítógép-használatot, a tájékozódást vagy a barkácsolást. A rehabilitáció után a páciensek alkalmasakká válnak a vakosított -vakok számára átszervezett- munkafolyamatok elvégzésére, például a kisbabájuk gondozására.

A rehabilitáció történhet bent- vagy „kinnlakásos” formában; általában 3 hónapig tart (hosszabbítási lehetőséggel) és egy hét otthoni tanulással zárul. A csoport tíz és húsz közötti oktatót foglalkoztat.Azok a félelmetes pincelejáratok Itt tanult meg Joszt László is újra kiigazodni a világban. Az ő rehabilitációja majdnem két évig tartott. Rengeteg dolgot kellett megtanulnia. Bajáról, ahol élt, volt ugyan egy kép a fejében, de menet közben kiderült, hogy a vakok „mentális térképe” teljesen eltér a látóéktól. A csatornafedelek, a Demszky-karók vagy a pincelejáratok fontos részei ennek a térképnek, ez utóbbiakkal például Lacinak többször is meggyűlt a baja. – Leestem a lépcsőn, nem egyszer, nem kétszer, mert nem volt a fejemben – mondja. Mert a dolgoknak az ember fejében kell lennie, vagy oda kell kerülnie. Ma már a fővárosban is önállóan tud közlekedni. – „Felépült a mentális térképem, pedig Pesten a szemészeti klinikán kívül semmit sem ismertem, na jó, egyszer voltam a Vidám Parkban” – meséli. Mikor megkérdezzük, előnynek vagy inkább hátránynak érzi, hogy valaha ő is látott, azt feleli: is-is. A szülővárosában való tájékozódásban segíti, hasznára válnak a régen látott emlékek. Az arcokra is emlékszik, mindenki örökké olyan marad a számára, mint az ő 13 éves korában. S bár nappal teljes sötétségben él, éjjel a színek eljönnek hozzá, színesben álmodik. Megtanulta, hogy a kéknek, a sárgának, a zöldnek hatalma van. Régen csak feketében járt, mert a vakok számára a mosás külön feladat – egy fehér és egy fekete ing tapintásra semmiben sem különbözik egymástól, ám egy közös mosás nem tesz jót nekik. Azután látó barátai fellázadtak, mert folyton feketében látták, azóta ügyel rá, hogy a környezetében minél több szín legyen.
Azt viszont hátránynak érzi, hogy egykor tudott olvasni, a Braille-módszerrel sokkal lassabban halad, mert az agya közben folyamatosan próbálja átkódolni betűkké az ujjaival letapogatott szöveget. Munka közben pedig nincs jelentősége, hogy látott vagy sem – szigorúan el kell különíteni egymástól, hogy tanítványaira sorstársként vagy segítőként tekint. Amint bekötik a szemünket, a vak emberek lesznek a támaszaink, még a számunkra jól ismert helyeken is, ahol ők korábban sosem jártak. Hogyan különböztessük meg a mustáros és a majonézes tubust? Tapintásra egyáltalán nem térnek el egymástól. Hogyan engedjünk egy pohár vizet? Egy vendég sem szereti, ha belenyúlkálunk az italába, vajon megtelt-e már a pohár. Megtapasztaltuk, hogy nem is olyan könnyű elfogadni egy látó segítségét. Megbízhatunk benne? Fél lépéssel mögötte közlekedve a könyökét fogva, kínos lenne, ha rémülten tapogatóznánk a kezünkkel, attól félve, nem vezet-e neki véletlenül egy oszlopnak. „Mikor én váltam segítetté, ijesztő kiszolgáltatottságot éltem át – meséli Bagdy Virág. – Bíztam a társamban, de a keskeny folyosón éreztem, hogy a falak centikre vannak tőlem, és minden lépéssel erősödött a félelmem, a kezeimet nem mertem előre tartani, nehogy beüssem valamibe. Mikor szembe jöttek velünk, tudtam, hogy kísérőm figyel rám, mégis feszült voltam, nehogy beléjük ütközzünk.
Hivatásos segítők
A látásunk annyira eluralja az érzékeinket, hogy csak a színekre, formákra, fényekre figyelünk. Furcsa megtapasztalni vakon, hogy bár nem érünk a falhoz, mégis a bőrünkön érezzük, ha hirtelen beszűkül a folyosó. S a vízsugár hangja is megváltozik a pohárban, amikor már majdnem tele van. A látássérült pedig azért kéri, hogy a könyökünket foghassa meg, amikor segítünk neki átmenni az úton, mert így finoman érzékeli, mikor érünk a járdaszigethez. Mindez tanulható, éppen ezért tartanak Mártáék ilyen „érzékenyítéseket”, hogy bátrabban kérdezzük meg egy vak embertől, segíthetünk-e. S szeretnék felhívni a családok figyelmét rá, ne maguk küzdjenek meg megvakult szerettük problémáival, hanem forduljanak hivatásos segítőkhöz. (Mégpedig minél előbb, mert azután az első vizsgálatra körülbelül 3 hónapot kell várni, majd az intenzív kurzusba kerülésre is ugyanennyit.)
Laci állítja: mindent meg lehet oldani vakon is: „Egy esetben mondom azt, „na ezt megszívta”: ha az illető korábban félt a sötétben.

Németh Ágnes,
Pál Gyula
Mester Klára,
Bagdy Virág

Az eredeti cikk a válasz.hu oldalon olvasható